QuadInfo

Az író dolga hogy meséljen, de igazat írni ne féljen – ha nem az Ismerős Arcok nótája szólna a háttérből, ez a cikk is másként kezdődött volna. Ha nem szemét-bálák vennének körül amikor ezt írom, most a kedvem is jobb lenne. És ha nem ez lett volna a lebontás előtti utolsó verseny a csodálatos dunaújvárosi pályán, talán nem sikerülhetett volna ilyen fantasztikusra…

Aki egyszer is járt ezen a körön, tudja hogy értő kezek, gondos karbantartás, és baráti légkör jellemzi az itteni edzéseket. Igazán szívből dolgoznak a helyiek – a kezdők is értő segítséget kapnak, a haladók pedig lehetőséget, hogy még tovább fejlődjenek a technikás pályán.

42 év tapasztalata, több ezer köbméter földmunka, és rengeteg belefektetett energia: ennyi kellett ahhoz, hogy mindez létrejöjjön.
És most egy tollvonás. Csak ez kellett hozzá, hogy mindez a múlté legyen.
A közeli gyár egyre nagyobb helyet igénylő energia-háttere, és a szemétbála tároló a négy évtizedes pálya nyomvonalának helyén fog állni. Tárgyalások, pénzügyi rendezés, felajánlások – mind hasztalannak bizonyultak. Megmérettük, és –ismét- könnyűnek találtattunk…

Mindezt tudva kezdett neki a kis létszámú szervező csapat, élükön Linninger Patrickkal és Varga ’Nigger’ Norbival , hogy tető alá hozzanak egy igazán nagy induló számot jegyző, komoly sporteseményt. A verseny reggelén a csípős hideg és a szemerkélő eső sokakat távol tartott a korai érkezéstől. De kora délelőttre már megtelt a depó, a sok ismerős arc a szokásos jókedvvel köszöntötte egymást. Nevezés, öltözés és már indul is a warm-up.
A különleges nyomvonalból adódóan két külön versenyt futottak a junior és a felnőtt kategória indulói. Míg a fiatalok csak a fenti részen mentek, 150cc-től felfelé a sokakat zavarba hozó, kb. 10 méter mély leugró is része volt a körnek. Tovább növelte az izgalmakat, hogy a pályának ezen része épp a rajt utáni második kanyarban található: komoly izgalommal vártuk, minden futam megússza –e baleset nélkül ezt a veszélyes szakaszt.

Nos ezt megúszták, azonban a félelmetes tempó, és a néha viharos erejű szél sok meglepetést, és pár balesetet is okozott.
A célegyenes nagy asztala is sokakat megtréfált –sajnos baleset is történt- és a célra-rá kanyarjában is volt egy komolyabb incidens. Ez utóbbiban a helyiek versenyzője, Ármos Zoli sérült komolyabban – ennek ellenére vállalta az indulást a második futamban is.

A juniorok gond nélkül teljesítették az edzéseket, és a két futamot is, a 400cc alatti kategóriában viszont már nagyobb volt a tülekedés: főleg, hogy ugyan külön értékelésben, de egy futamban indították el a 150-300, és a 300-440cc kategóriát.
Különleges élmény volt látni, hogy a fiatalok 250-es, 300-as motorjaikkal hogy tartják a lépést idősebb kollégáikkal, sőt: ketten közülük még a 440 kategória versenyzőit is megelőzték abszolút értékelésben! Aki valaha ment ilyen gépekkel tudja, hogy az apró motorok futóműve, és egyszerű léghűtéses motorja milyen messze van a 400-asoktól – és hogy mennyi tudás többlet kell hozzá, hogy 10-12 évesen ezt a technikai hátrányt kompenzálják.

Norbi szpíkeri tevékenysége tovább fűtötte a hangulatot – főleg, hogy a versennyel egy időben futotta Talma a világbajnoki címért az utolsó futamot. Így a közvetítést megszakítva, körönként közölte az épp aktuális állást a VB-ről, miközben a helyi versenyt is kommentálta.
Hibátlan nap volt : Talma VB lett, mi pedig bátran mondhatjuk, az év leglátványosabb versenyén vehettünk részt. Az eredményhirdetés már felfokozott hangulatban telt, utána pedig újdonsült világbajnokunk tiszteletére hívtuk meg versenyzőtársainkat egy közös pezsgőzésre.
Húztuk az időt, mintha ezzel megőrizhetnénk valamit ebből az apró, hétköznapi csodából.
A pálya gondnokával ( aki 40 éve, az eredeti nyomvonal kialakításakor is jelen volt ! ) sokat nosztalgiázunk, szándékosan kerülve a rémisztő felismerést: hamarosan maga a pálya ténye is csak emlék marad… Szeme könnybe lábad, amikor mégis erre terelődik a szó : hirtelen tehetetlennek, súlytalannak éreztük magunkat.
Sötétedik. A pálya körül már fél tucat ember lézeng csak, egy kitartó LTZ-s még rója a köröket – magában. Elindulunk haza – vissza sem nézve a létesítményre. Talán könnyebb is így.

Azóta egy hónap telt el. Egy újabb versenyen vagyunk, immár Lakitelken.
A quadon ülve, magam elé bámulva jut eszembe a négy héttel ezelőtti történet. Hiába a pezsgés körülöttem, pillanatra nagyon egyedül érzem magam. A régen elkészült beszámoló továbbra is a gép merevlemezén maradt – talán ha nem olvasom át, akkor el sem küldöm. És ha nem küldöm el, akkor addig talán puhítom a veszteség fájdalmát is. Kétségbeesett illúziók ezek, sőt: talán szánalmasak is.

Hirtelen megcsörren a telefonom. Ármos Zoli, az újvárosból. A hangja nevet, szinte látom magam előtt a jól ismert felszabadult, csibészes mosolyt az arcán. Épp a pályán állnak.
Azon a pályán, amit az elmúlt hónap kőkemény munkájával mentettek meg, óvtak meg a jövő kis sportemberei számára. Rengeteg munka vár még rájuk, néhány ponton engedniük kell, de mindez boldog áldozat: ismét bizonyították, hogy az ember tenni akarása nem hiábavaló.
Az újvárosi kör marad, helyet adva még sok-sok edzésnek és rendezvénynek.
Példát állítanak mindannyiunk elé, szorgalomból, kitartásból. Közben Laki legmagasabb ugratójára mászok fel, onnan kiáltok át a versenybírói állásra : megmarad az újvárosi pálya !
Örömujjongásban törnek ki a többiek is, sajátjuknak érzik a sikert, és az örömöt is.

Hát itt tartunk most. Van pályánk, van motorunk, és újra van hitünk. És azt hiszem ez több mint elég. Talma bebizonyította, hogy akarattal, szorgalommal érdemes küzdenünk. Zoliék pedig, hogy mindennek meg is van az eredménye.
Hamingway írta egyszer : Csodálatos világ ez, és érdemes küzdenünk érte. És csakúgy, mint a Hetedik nyomozója, én is azt vallom: a második felével, feltétlenül egyet kell értenünk…